Kőintarzia

A kőintarzia vagy inkrusztáció készítése a 16. századi Olaszországba nyúlik vissza. Az olasz mesterek  mozaikművészet mellett fordultak a képi világában leginkább a festészetre hajazó „pietra dura” (kemény kő) alkotás felé. A pietra dura technikáját később Firenzében a Medici család támogatásának köszönhetően a 17. században fejlesztették igazán művészi szintre, melyet ezzel párhuzamosan olasz mesterek Indiában is elterjesztettek. A pietra dura technikája a mai napig él, mind Firenzében, mind pedig Indiában nagy múltú iskolák működnek a területen. A mai, modern, vízsugaras vágással előállított intarziákhoz képest az egyik legfontosabb különbség, hogy az intarziák készítésénél az anyag teljes átvágásával hozzák létre az alkotóelemeket, a pietra dura esetében viszont csak – a faintarziához hasonlóan – kifaragják, mélyítik az alapkövet a berakások elhelyezéséhez. Általánosságban elmondható, hogy az intarziák szépségét a különlegesen szép anyagok, onyxok még tovább fokozzák, a pietra dura viszont szinte kizárólag nemes anyagokból, féldrágakövekből dolgozik. A másik nagy különbség a méretben mutatkozik. Míg a pietra dura leginkább kisebb képeken, asztallapokon, bútorbetéteken jelenik meg, addig egy intarziás padlóburkolat méretének csak az épület vagy a pénzügyi keretek szabnak határt (pl.: Abu Dhabi nagymecset). Manapság az intarziák általános felhasználási területe a padlóburkolatok (teljes felület, medallion, bordűr stb.), asztallapok, bútorbetétek, fali képek, feliratok, bár sajnálatos módon a jelenleg teret hódító minimalista stílus erőteljesen szorítja ki a piacról.